Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A puszta fiai közt

74 kelt. Valami régi, nagyon régi, vagy tán nagyon is új magyar kesergőt, a mit csak ő tud még, meg az egyszerű nép, aki nem mondja kőtára, hanem a szívéből veszi a hangokat. Dolmányomon háromsoros a pityke, Lobogós gyócsingem ujján a csipke ; Szőke kis lány a szívemet átadom, Cseréljük el a tiedért, nem bánom ! Repülj daru, repülj fecske, Volt szeretőm : egy menyecske. Fáj a szívem, majd meghasad Szeretnélek rózsám, — de nem szabad. Mentünk visszafelé az állófa irányában. Eszembe jutottak a híres betyárok, a kiknek épen ez a vidék volt valaha legigazibb fészkök. Van-e itt néha olyan esel bátya ? Kérdeztem Zuborgány Mihályt. Biz' itt nem mindenkinek harangoznak, a kit eltemetnek, mondta s nagyot rántott a vállán. A cserény előtt nagy kászolódás volt. Kelemen magyarázta az uraknak, hogy ahol látszik a legeltető-csillag a délkeleti égen, nemsokára embermagasságnyira lesz, akkor indulhat a gulya. Most még korán van egy kicsit, még csak egyfertály egyre lehet. Megnéztem az órámat: három perczczel mult el egy negyed egy.