Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

A puszta fiai közt

75 De nem bánta azt Zuborgány Sándor, a szűzgulya pusztai fejedelme; a mi kedvünkért korábban elindíttatta a jószágot, hadd gyönyörködjünk abban a felséges éjjeli panorámában, mikor a gulya ébred. Két bojtár lóra kapott s körülnyargalta a gulyát, a riasztásra megmozdult a sok állat (ezerszáz egy- és kétéves üszőborju volt ott együtt), s nagy bőgéssel, ümmögéssel, nyújtózkodással indult előre a kút felé. Vagy tizenöt fejős tehén is volt köztök, azok minduntalan visszairamodtak a cserény mellé kötött borjaikhoz. Dübörgött a föld a csülkök és paták dobogásától; a vágtató bojtárnak csak a lobogós fehér ingujja látszott messziről, mintha kisértet-lepkék szálldostak volna a gulya fölött. A hold kezdett már lehanyatlani, mire egy jókora forduló után visszatért a gulya a cserényhez. Most már ott pihen hajnalig ; csak napkeltével indul el újra, de akkor nem is jön elő hét vagy nyolcz óráig. Akkor alszik majd nagyokat a „lakos." A bojtár meg a kútnál húzza a vizet, ötszáz-nyolczszáz vederrel egy-egy, naponta. (Akárhány czirkuszi akrobata megszakadna belé.) Mert a jószág nem mind egyszerre szomjazik meg; néha, nagy melegben, ötször-hatszor is kúthoz kell fordulni a gulyával, kínálgatni friss, hideg vízzel. Pedig a gulyásnak mégis jobb a dolga, mint a csikósnak, mert a kérődző barom szívesen