Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Az aranybárányok meg az ezüstpásztor

52 BÁRSONY ISTVÁN I CSEND a mérleg lebillent; a merre a hatalmasabb, az épen maradt vonzás elrántja magához. Hogy fognak akkor lefelé gördülni a szörnyű óriások, mint a megemelt deszkán végigguruló borsószemek! . . . Összeütődnek, neki mennek egymásnak s kettérepedve dörgik tele jajgatásukkal a siket világűrt. A tűz elnyeli a jégbefagyott bolygót, a megolvadt gránit végig hömpölyög a szétzúzott égi vándorok sebhelyes testén. A megpuhult, viasszá változott sziklák tapadós sivataggá mállanak el a rohanó bolygók felületén, amelyek zakatolva, összetorlódva zuhannak a vonzás központja felé, le, le a mélységbe. Hát poézis ez ? Hát egyéb ez a végitélet kikerülhetetlen tragédiájánál, a melynek nincs fellendülése, csak kétségbeesése ? ! Messze van még az idők teljessége. Halandó ember ki gondolna millió évek jövendőjére ? A mai nap kell nekem ; a jelen, a mit érzékelni tudok, ha meg nem értem is. Az a jelen, a mi tetszhetik, a mi boldogíthat, a mitől félhetek s a mi megtaníthat a lemondásra. Csakhogy nem tanít meg. Mert a mióta tudom, hogy milyen kicsiny a föld, ellenállhatatlan vágy kívántatja velem megösmerni a messzeségek kolosszusait. Az egész