Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Napvirág

N A P V I R Á G 5 . . . Fent ragyogsz immár utolérhetetlen fenségedben, csak sas szemének láthatón. Arczod összeéget és megvakít; por fia nem állja ki az isten tekintetét s bár boldogan, hogy egy másodperczig szemközt nézett veled, de vakmerőségeért nyomban megalázva fordul el tőled, Héliosz! * Kábult agygyal, káprázó szemmel, hogy újra szétnézek a világon : mögöttem érzem s mégis előttem látom a napot. Egy ingó-lengő aranyvirág fénylik előttem, amelyik a nyugati ég felől néz szemközt Helioszszal, a keleti vándorral. Egy napraforgó. Az egyetlen az egész pusztaságon. Magas, sudár árboczát úgy övezi a törpe fű, mintha páfrányok hajlós sűrűsége venné körül a libanoni czédrust; széles levelei nyitott tenyérként nyúlnak egymás felé és zizegve dörzsölődnek össze, ha közéjök lendül a reggeli szél. S az árbocz csúcsán, előre hajolva, szinte kilebbenve a •levelek közül : fénylik az ezerszirmu virág, mintha tükörből látnám az égő napot. Nagyon szép ilyenkor a világ. A reggeli párák eloszlása után sima üres tengerkéksége van az égnek, azon végképen eltéved a szemem, szívesebben maradok a földön. Pedig itt is csak rengő zöld hullámok rajzanak körül a