Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Magány

110 BÁRSONY ISTVÁN I G

S END Ha mindaketten itt lennének, akkor is magam lennék. Pista bácsi szippantana egyet-egyet a károlyi vásárban vett kétkrajczáros cseréppipájából; megnyomkodná benne bütyökujja körmével a felpúposodó hamut s aztán csak nézné megint a pusztaságot, mindenfelé forgatván lassacskán a fejét, mint az őrtálló túzokkakas. Vízfényű, bágyadt, öreges szeméből bajos volna azt kitalálni, hogy mire gondol; szólani meg nem szól, únja a hiábavaló hadarást. Azért is kerüli Tercsi nénit, mert az meg szívesen használja a nyelvét, ahol lehet. De ha Tercsi néni itt hántogatná mellettem a sütni való félzsenge kukoriczát, vagy fejtené a paszulyt: akkor sem zavarna senki a gondolataimban. Hallanám talán, hogy egyre zsörtölődik, sopánkodik az áldott szívű fogatlan cseléd: „minek is kell örökkétig élni ebben a nehéz sorban, a mikor se gyerek, se senki a háznál, mert elvitték a fiút katonának, a leány meg ott szolgál valahol messze, az óperencziás tengereken túl, a kakaslabon forgó városban, a királykisasszonykák udvarában ; maga is tejben-vajban fürdik; maga is selyem viganóban söpröget-mosogat s szedi az ezüstlevelű fákról a sok gyönyörűséges aranyalmát! . . . Mintha megint a dajkamesék boldog idejét élném ! De még a múltnak ez a két ütött-kopott emléke sincs a szemem előtt, a pusztai házikó tájéka