Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Napvirág

4 BÁRSONY ISTVÁN I CSEND Jöjj Héliosz ! . . . Nézd, hogy búvik össze a rét füve, ha nem érzi arczodat; nézd, hogyan ömlik el szivárványjátékod ragyogása a szürkének tetsző ürességen, a mint te megjelensz ! Te fényes arczu bálvány, aki rózsalevélbe takarózva közelegsz : vedd birtokodba a mi világunkat, amelynek a te szivedről fakadó élet szabja meg határát. Te szépség, te jóság, te erő ! Tedd azt, hogy részesüljünk a kincseidben mindnyájan, akik belőled élünk : te Minden! . . . Hullasd el a tagjaidhoz tapadt rózsaleveleket, hadd lássuk mögöttük a csillogó ködöt, a melyben habfátyollá ritkult felhők úsznak; hadd villanjon meg izzó fényességed a föld homlokán, a melyen mintha az ég aranypávája bontogatnáteritgetné szét sugárlegyezőjét, mihelyt megérkezel. 0 Héliosz! . . . íme, halk neszek támadnak nyomodban mindenütt; az ébredés jeladó pittyegése terjed el a virágok között, ahol titkos telepekről kezdenek a lakók egymásnak üzengetni bogárnyelven: sáskapörczögéssel, tücsökczirpeléssel. Vékonyka hangok; az elmúlt álom itt rekedt, elfeledett hajnali zenéje. Csak a pacsirta érti, meg a vadászó kecskebéka. Emberfül számára ritmus nélkül, egység nélkül való; a szfinx sóhajt úgy; az aeolhárfa érzékzaklató, gyönyörű muzsikája olyan.