Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Rigóvölgy

99 pici szélviharok keletkeztek; a fejem fölött áísikló madarak csaptak ilyen szelet; sietett mindegyik; sürgős volt az útja mindegyiknek; lecsapott a bokrokba mindegyik és néhány titkos halk gagyogással megszökött onnan megint valamennyi. De azért egyetlen bokor sem maradt üres, még másodpercekre sem. Rigó jött, rigó ment; — amelyik elment, annak a helyét nyomban másik foglalta el és aközben szakadatlanúl folyt a suhogás, a surro gás, a beszélgetés, a kérdezősködés, a rigó-vitatkozás. Körülbelül ugyanazt mondta mindegyik, felváltva. De beszélt, szónokolt, tárgyalt és közölt egymással valamit valamennyi. A levegőben villanó sötét szikrák pattogtak; — megannyi rigó volt az. Mintha rigóeső esett volna az égből, ugy szakadozott le tömegesen a sok rigó, valami nagy gyülekezőre, aminek sem okát, sem értelmét nem bírtam kitalálni. Ennyi temérdek rigó talán csak nem vándorol együtt ? Sem pedig nem ad éppen itt légyottot egymásnak ? Pedig mégis úgy kellett lenni, — hisz máskép nem lehetett, — hogy ez a sok rigó valahogy összetartott s szándékosan és tudatosan került igy együvé. Ugy surrogtak, hogy belekáprázlam. Ugy csacsogtak halk zajjal, lopódzó neszekkel, hogy beleszédültem. Ebben a furcsa, folytonos zajban lehetetlen lett volna meghallanom, még ha csörtető vadkan jött volna is felém. A hegytetőn udvarló hárembasa ordítozását is csak mintha elfojtva hallottam volna néha-néha; pedig nem mozdult a helyéről ötven lépésnyit sem. Egy ponton morgott, bőgött, tülkölt.