Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

94 És még ez a sok vér az egyetlen vigasztalásom most. Annak a patakján, csöppjein nyomozhatunk majd reggel. Eljutunk lépésről-lépésre, mindenütt vérnyomon járva, odáig, a hol a koronás nagyúr seblázban fekszik és várja a megváltást, ha ugyan azóta vége nincsen. Egy kis szárnyas-egér repked a fejem fölött. Az egyetlen, a ki most velem virraszt a kunyhótájékán. Messze, a „Lubin" oldalán, bőg egy szarvasbika. Alattam, jó mélyen, mintha mégis mozogna valami. Halk, egyenletes, óvatos lépésekkel vonul. A róka jár igy, a mikor gyanútlanul siet a haraszton. Nagyot sóhajt az éjszaka. Attól elkezd pörögni a falevél itt is, ott is. Mintha szemfedő hulldogálna a fáradt földre. Magam is fáradt, álmos vagyok; de aludni nem birok. Várom, lesem a szürkületet, a hajnalt, a reggelt, a mikor kezdhetjük a nyomozást, a mikor majd talán csak megsegít Diána és a piros vér Ariádne-fonalával elvezett a keserves emlékű tragédia színhelyére.