Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

93 lását érzem: tudom, hogy rosszul lőttem. Gyalázatosan rosszul. A hatalmas állat nehézkesen fordul be a bokrok közé s ott megáll. Egész teste oldalvást van felém ; de már sokkal sötétebben, mint az imént a fehér alapon, és hozzá még lombok közt. Elindul, megint megáll. Alig bírja vonszolni magát. Rettentő sebe lehet. Nem szépítem, hiába minden, meg van csúfolva, hátul lőttem. Százszorta rosszabb, mintha egészen elhibáztam volna. Lelkifurdalásos sietséggel próbálom újra meg újra célba venni. Késői Nem látok már eléggé. Lehetetlen a pontos célzás. A remek, nagybeteg állat lassan vonul arrábbarrább, a nagy erdő felé; sokáig látom ; ott áll'... ott ni, ott megy... 1 lassan, betegen húzódik el . . . A magas erdőben végképen eltűnik előlem. * És én most nem bírok aludni; hiába biztat a vadőröm: „meglesz! bizonyosan meglesz! . . . Alig várom a hajnalt, hogy indulhassak keresni; vissza, oda, a hol a katasztrófa történt; a hol az ördög csábításának engedtem és lőttem, a mikor már nem lett volna szabad. Most itt ülök kint a holdvilágos őszi éjfél csendjében és hallgatom az erdő szemrehányó suttogását; nézem a fényködös ürességet, alatta a sötétlő árnyékolást, a hol az erdőborította hegy s völgy terül. Nézek, de nem látok. A gondolatom nincs itt. Ott van azon a fehér uton, a hol a bűnömet elkövettem. Ugy rémlik, mintha a fehér vonalon nagy vörös tócsák volnának . . . Vér, vér, — végig az erdőn!