Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

92 Most felharsan az öreg úr; megérzi a vetélytársat s azt hiszi, annak szólt az asszonyok iménti izgulása. De akik bennünket észrevettek, előttünk többé nem maradnak; lerohannak a völgybe, túl a másik hegyoldalra; ott az elvakult fiatal bika elkezdi kergetni, űzni az egyik hölgyet. Remek látvány a homályosodó, elszürkülő este leple alatt ez az erőszakos kaland. Nézem-nézem, micsoda kergetődzés folyik ott. — Ahol a nagy bika, ni! — hallom e pillanatban suttogó kisérőmeí. Lenézek. Egy morgó, azután felzúgó hang útbaigazít. Ott van!. . . Ott csörtet. Halad az asszonyai nyomán. Megérzi, hol váltottak át és követi őket. Siet. Haragos hangjában mintha ez volna: — Megyek már! Mindjárt mellettetek leszek! Most lépett az erdei szekérútra, a melynek agyagos, világos partos oldalán halad. Ebben a pillanatban tisztán látom. A vadászhév felvillanyozza még a szemem erejét is. Fehér alapon nagy sötét tömeg. Mintha csak ingerelne, csábitana, erőnek erejével bűnbe akarna csalni. Hát jól van! Lesz a mi lesz. Sok siker emléke mind-mind elém tolul és leszavazza aggodalmamat. Szinte imádkozom egy másodpercig a puskámhoz: — csak most el ne hagyj! Rövid, de jó célzás; a célgomb a szarvas oldalán fénylik. Csattanó, viszhangos menydörgés! A hegyek húszszorosán verik vissza. A nagy bika iszonyút rúg fel; a vadőröm örömében ordítja / megvan: Én pedig a bűnösök szívszoru-