Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A keresztes bak

83 Az alkonyat mar homályosodik. Az erdeirét széléhez közel, várok; hozzásimulok egy vastag fához. Odakint nyulak hancúroznak. Egy dámát két kérő ostromol s a gavallérok egy-kettőre összepofozkodnak. A külső világosság tompán szűrődik be az erdő mélyébe. Itt már hiába ácsorgok; mindjárt rám borul az est. Kifelé tartok az erdő szélére, a hol a rét terül. Fától-fához csúszom. A rét elején csenevész faiskolamaradvány ritkásodik. A vén bak annak a rügyeií szereti dézsmálgatni. Még egy pár óvatos, lappangó lépést; lassan előre, nesztelenül. Most valaki kint terem elém a faiskola gyér csemetéi közül s az átmetszeíen megdöbbenve áll meg. Egy őz! Észrevett! És abban a szempillantásban levágódik a földre; meglapul ijedtében-zavarában; bújni és eltűnni vágyásában. Most, a hogy elnyúlva fekszik az aszotías gyepen, olyannak tetszik, mint a szűkölő vizsla, a mely veréstől tart. Lapul és szemközt velem olyan keskeny, hogy negyedrészét sem látom a teste tömegének. Rámfigyel. Merőn néz. Már egészen bealkonyodott s az őz aránylag messze van. Lehet hatvan lépésnyire tőlem. Ennyiről s ilyen fogyatékos világításban, még azt sem látom, bak-e. Elő a messzeláíóval! De hogyan? A mikor a sunyító vad a legkisebb mozdulatomra is észbe kaphat és elugorhatik? Abban a másodpercben, a mikor megpillantottuk egymást, ösztönszerűleg már a vállamhoz is kaptam a puskámat. Most itt állok, ebben a