Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A keresztes bak

84 lövésre kész helyzetben, a nélkül, hogy tudnám, szabad-e hát lőnöm. Az őz csak fekszik és lapul. Folyvást figyel. Sejtem, hogy minden izmát ugrásra feszíti. A pillanat és a helyzet vadászembernek ugyancsak izgató. Rá kell szánnom magamat valamire. Csigalassúsággal csúsztatom jobb kezemet a messzelátó után ; balkézzel folyvást tartom a közben a vállamhoz illesztett puskát. Örökkévalóságnak tetszik, a mig a messzelátó, éppoly csigamozdulattal, végre lassan-lassan a szemem elé kerül. Akkor belenézek. Ott fekszik a bak. De nem az igazi. Ez nem méltó rá, hogy a „vén keresztesért" cserébe elfogadjam. Bosszúsan és nagyon óvatosan eresztem le újra az üveget. Hisz lám, törököt fogtam, de nem ereszt el. Tudom, mi vár rám, hogyha mozdulok. Ez a leskelődő, figyelő mihaszna nagy robajjal szökik fel akkor és tele kiabálja az erdőt ijedt riasztásával. Pedig a karom már belefáradt abba a céltalan munkába, hogy egyre vízszintesen tartom a puskát. És egy lépést sem tehetek, tapodtat sem innen, vagy mindent elrontok. A vén bak kint lehet a rétszélen; ha odáig juthatnék, talán meg is látnám; de ez itt nem enged el! Fog a szemével, a fülével; — azzal, hogy bolondul les és nyilván azt hiszi, hogy én őt csakugyan nem látom, sikerült előlem a föld alá bújnia. Az este mindjobban közeledik; a világosság egyre gyérebb. Már csak perceim vannak, azután elkéstem; nem látok majd eléggé. Mindent egy lapra! Én bizony nem tétetem