Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egy szárnyas hősről

77 jek, ő is viszonozta ezt az udvariasságot. És szakadatlanul szemközt nézett velem. Olyan bátran, olyan elszántan, hogy húzódtam hátrafelé. Mintha ezt mondta volna bátor nézésével: — Ugy-e, hogy nem félek? Hagyj békét, mert baj lesz. Visszavonulásom nyilvánvalóan lecsilapította. De még akkor is ezt a gondolatot fejezte ki megrogygyanó lénye: — „Nem látod, milyen beteg vagyok ? . . . Hagyj nyugton meghalnom! . . Olyan hősies volt, hogy szégyellem zaklatni. A havon, amerről jött, vércsöppek piroslottak. Megesett a szivem a nyomorúságán; — ki tudja, mennyit szenved! ... És lám, mégis állana minden harcot. A vadászbecsület könyörületre intett. Sietve vonultam kissé távolabb és célba vettem. Akkor is mereven nézett rám, amikor ezt a mozdulatomat figyelte. A lövésemre megrázkódott; kiterjesztette hatalmas széles szárnyát s előbb hátradőlt, azután előre bukott. Nem mozdult többet. De szétterjesztett szárnya mintha röpülni készült volna; — fel a másik sashoz, amely csak akkora volt már innen alólról nézve, mint a libegő vércse. * És most itt van a szobámban, kitömve. Ha szemközt fordulok vele: nézzük egymást, mint akkor, amikor holtra sebesítve is kész lett volna párbajozni velem. Ahányszor igy eltűnődöm ezen az emlékemen, mindig valami megbánásféléí érzek; és mély szánalmat ezért a bátor és büszke hősért.