Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egy szárnyas hősről

76 és fáradtan ereszkedett le, nem messzire a kataszírófás helytől. Nyilván erős sebet kapott. Utána indultam és azalatt felnéztem a másikra, amely azóta megint olyanná vált, mint egy folt sötét felhő. Nem ment el, hanem mind magasabban körözve nézte, mi folyik idelent. Az őzgida is vonzhatía s talán a pajtása sorsa is érdekelte. Nemsokára megpillantottam a beteg szárnyaskirályt, amint egy kis havas buckán gunnyasztott. Látszólag közönyösen bámult maga elé, de a tollát ugy felborzolta, hogy mégegyszer olyan zömöknek tetszett, mint amikor az imént a bajvíváshoz készült. Most már nem volt nagy feladat újra becserkészni. A sebével nem vállalkozhatott gyors menekülésre. Amikor ötven lépésnyire voltam tőle, kiléptem eléje a fedezetem mögül. Ha akar, hadd röpüljön. Innen már biztosan és örökre leszólítom a levegőből. Meg sem próbálta hogy meneküljön. Hanem kiegyenesedett és felém fordult. Sohasem felejtem el, ahogy ezt merész nyugalommal cselekedte. Közeledtem hozzá; csak nézett rám, merőn és bátran, férfias elszántsággal. Tekintetében büszkeség, tartásában igazi méltóság volt. Egész lényével mintha ezt kérdezte volna: — „Mi tetszik? — mit akarsz? nem félek tőled, látod ! . . És hogy ezt be is bizonyítsa, amikor már csak néhány méternyire voltam tőle, lassan és határozottan megindult ő is, — felém í Megdöbbenve állottam meg. — Akkor ő is megállott. Feltartott fejjel várt. Nyakán ugy rezdült a toll, mintha gallérja lett volna. Ahogy kinyúlt, olyan magas volt, mint a pulykakakas. Alighogy rászántam magamat, hogy előre lép-