Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

59 A rét árkát akácbokrok szegik; azokon kabóca pörcög féléjszakán át. Más hang, más dal ott nincs. A szünetlen cirpegés trillázva folyik egybe ott is, akárcsak itt mögöttem, egy fiatal cserlombon. Emezt magam hallom ; amazt innen már csak képzelhetem. S elképzelem azt is, hogyan dobban a szarvas csülke, amint kullancsos hasához csapja s aztán levágja újra. Olyankor mintha mélyen a föld alatt dobolnának. Eközben felhőjátékot játszik ott fent a hold. Közé oson a felhőrajoknak s azok csipkézetébe takarja az arcát; ha aztán előbukkan, úgy néz szét a földön csudálkozva, mintha most látná először. Nesztelenül folyik a felhőjáték s ha a hold elbúvik, idelent sötétebb lesz az éj; nagy árnyas fátyla úgy lendül nyomán, hogy gyászba borúi tőle a mindenség. Az álmok most születnek. Aki ezt meglesné, láthatná a nagy álmodás közt ébren virrasztó éjfélt. Hol van már akkor az én szarvasom! Kalandos vágya, nyugtalan vére vájjon merre űzte? A mező, ahol az öreg este s a kezdődő éj látta, üressé vált azóta megint. Más határ finom csemegéit dézsmálgatja; vagy tán pihen a dombtetőn, a honnan messze ellát. Az erdő sóhajtozik s a halk lélekzés, amelyhez a szellő libbenése úgy hasonlít, szakgatottan hallik. Az éjjeli bogár zúgása mintha távoli cséplőgép búgó rostájáról áradna szanaszét. Redves fatönk a székem s már régóta hallgatom, hogy nyiszorog mögöttem egy cincér a törzs repedésében. Éjjeli pille csapódik arcomhoz; a bokrok közt eltévedt s vaktában jött nekem; érintése selymes és csiklandós, hogy szinte borzong tőle a nyakam, ahol végigsiklott rajtam.