Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

60 Csend, a végtelenig. Regélő, édes csend. A zab közt, vagy tán a lóherés réten, ver a fűrj. De az nem zavarja a csendet. A fejem fölött elsuhog valami; apró kuvik szálldos itt és szarvasbogarat kerget. Gyönge perregéssel üzenget egymásnak a lappantyú, lélegzeífogytig, s az sem rontja meg az igazi hallgatást. Számlálok százig s a szúnyogok vércséje mégsem hallgat cl. Ez a szünetlen egyhangú neszezés majdnem elálmosít; akkor riadok fel, amikor megszűnik. * Rohannak a percek; futnak a negyedórák ; és ellépeget előttem az egész éjszaka. Az imént még holdfényes, világos vetéstáblák most fakulni kezdenek. Alevegő mintha hűvösödnék; a homály mintha köddel keverednék. Hajnalodik. Még nem látom, csak érzem. Még minden csillag ragyog; de a fényök egy árnyalattal tompább. Az ég alján, keleten, ugyan az a lilával kevert zöldes sáv csúszik a sötétkékre, aminőt néhány órával ezelőtt nyugaton festett az est az égre. Még tart a nagy csend; de mintha minden pillanatban vége is lehetne. A szőllőhegy felől vontatott kurjantás kél. Ott a pásztor a kártevő vadat riaszígatja. Csak úgy gondolomra, mert látni aligha látja. De a nagy vad hajnaltájt indul új dézsmára s azt tudja a csőszféle. Felnézek az égre s lám, egy pár kis lámpás már kialudt rajta, amely az imént még javában lobogott. Azt már a közelgő hajnal oltotta el. Lenézek a keleti szemhatárra s lám, a lilaszin már élénkebb, a zöldes sáv pedig feljebb csúszott rajt' és szélesebb lett. Szétnézek a pusztai tájon s ime, már nem olyan mozdulatlan, mert a hajnali párák fehér szárnya libben fölötte itt is, ott is.