Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Napszállat idején

52 vetekedik a rozs-kalász ízével, a mely után ilyenkor már bomlani kezd az őz. Az egész nyilt erdő ott van előttem, dombostól, hajlatostól; a ki ezen a kopár oldalon be tud lopni egy olyan szemfüles bakot, az ember a talpán . . . Hisz, itt minden mozdulatot észre kell venni a folyvást figyelő, neszező óvatos állatnak. De mikor éppen az a „feladat" ingerel, hogy bokoríól-bokorig csúszva jussak arrább-arrább, a kis katlanokig, a melyek teknős hajlatokkal rejtőznek előttem és rejthetik az ilyen búvóhelyeket különösen kedvelő vadat. Aféle íanulmánycserkészeí az, a mit most végzek. Ahogy a tolvajtelepen a csöngetyűvel teleaggatott bábun gyakorolja magát a zsebtolvajok profeszszora: nekem is a legnehezebb problémákat kell megoldanom. A messzelátóí jóformán alig veszem le a szememről, úgy teszek minden lépést; az akáczos közt itt-ott látszó reves törzseket perczekig elnézem; némelyik nagyon hasonlít a színével s az alakjával az őzhöz, a mely már kint lehet, sőt bizonyosan kint is van a sűrűből, nappali tanyájáról. A túlfeszített érzékek ilyenkor nagyon hajlandók sugallásos észrevételekre. A bokor alakja, a vörhenyes fenyőtörzs, az ágacskák agancsformája mind megtéveszí, felbiztat; — ni, ott az özí — s aztán — semmi sincs ott. De a következő pillanatban az érzéki csalódás megint úrrá válhatik fölöttünk. Tapasztalt vadász legyen az, a ki a kezdődő, homályban nem néz vadnak valamit, a mi nem az. Milyen csudálatos, a mikor nemcsak vadállat alakját ölti illúziós képzeletünkben a bokor, a ledőlt fatörzs, az egymásfelé hajló galy, hanem minden, a mit élőnek hiszünk, mozog is a képzeletünkben; látjuk a legelő állatot, a hogy lassan arrább-arrább vonul,