Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Napszállat idején

53 pedig csak egy helyben van a bokor folyvást; a galy sem távolodik, mégis mintha agancs mozdult volna. Az én szemem is megakad valamin; egy sötét folt van amott, a gyér akáczsarjak mögött; mintha lassan vonulna és újra megállana. Nézem, lesem, a szememet majdhogy ki nem nézem : a lopódzó róka nem sunyithat nagyobb vigyázattal, mint a hogy arrafelé csúszom. A folt egy hajlatban van s én éppen a dombélén állok : szinte lehetetlen közelednem. Pedig a folt mozdult; bizonyos, hogy őz bujkál ott, csak azt nem birom még észrevenni, hogy bak-e. Sem az agancsát, sem a tükrét nem mutogatja; a bokrok, bármily gyérek és ritkásak is, arra elég sűrűk, hogy kétségben tartsanak. Sokáig tart a fárasztó szemle; végre előbukkan a feje és abban a pillanatban meglát. Nem mozdulok. Állok, mint a czövek. Nézzük egymást; én a messzelátó üvegén keresztül; ő meg ijedt megrogygyanással, a fülét hátrasunyiíva, gyanakodva ; nyilván érzi, hogy itt nincs minden rendben; ezt a figurát sem ma hajnalban, sem tegnap nem látta itt; a mikor erre járt. Mezei madárijesztőhöz hasonlít ; talán az is, nem mozdul; egy helyben vesztegel; emberformája van, de nem él, legalább is nem elevenedik. Már régóta látom, hogy egy nagyfülű vén suta van előttem: valószínűleg meddő, olyan hosszúnyakú, nyurga, lógósfülű, a maírónaság minden jelével. De azért meg nem moczczannék a világért sem. Hisz' most „iskolázunk"; most mindjárt kisül, megbírom-e csalni ezt a tapasztalt idős hölgyet, a ki már bizonyosan sok madárijesztőt látott életében s talán puskaport is szagolt néhányszor. Nézzük egymást merőn ; az őz majdhogy hasra