Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Napszállat idején

48 való bőven. A csengő kürt szól, az éles klarinét fel-felrikkantó hangját ide hallom . . . De itt nincs más, csak madármuzsika; a sokféle zöld közt a galagonya csomós, fehér virága világit; a hátam mögött terül a szelíden ringó vetés ; előttem pedig fekete fenyves, az erdei fenyőnek, a fekete fenyőnek s a mindnél szebb luczfenyőnek gazdag változataival. A fenyvesen túl akáczirtás; az akáczirtás mellett egyik oldalon fiatal tölgyes, a másikon messze kigyódzó buja kaszáló, a melynek a közepén patak csobog. A patak partján fűzfák; a fűzfákon gerliczék, párosan . . . Csupa nagyszerű fiatal élet, csupa szerelem a sok madárdalban . . . És én itt most valami roszban töröm a fejemet : cserkészni indulok őzbakra. Én, a ki puskával a kezemben vérszomjas vagyok; most szinte titkos lelkifurdalásfélét érzek. Majdnem azt kívánnám a lelkem fenekén, bárcsak ne lenne szerencsém ; pedig gyanús az eset, mert czigánynyal találkoztam az úton. Furcsa vadászfogyatkozás bennem, hogy az őz az egyetlen vad, a melyet sajnálok. Nekem sehogysem igazi vad ez a gyönyörűséges, remek kiállású, tökéletes alakú erdők disze; ez a kecses, karcsú, pompás tartású, finom fejű, könnyed mozgású agancskoronás remek vadállat. Mert íulajdonképen csak a bakja olyan igazán szép; a suta, kivált ha gidája van, sokkal mögötte marad az ő gavallérjának ; vánnyadí elnyűtt, szinte lompos amahhoz képest; vadásznak az őz-suta elejtése jóformán semmi gyönyörűsége; a hozzájutás, a cserkélése is sokkal könnyebb, mint a jó baké, a mely nagyon vigyáz magára. Az ilyen tapasztalt öreg úr túltesz akármilyen ravasz szarvasbikán