Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

45 lassan oszlik; arrébb húzódik, mintha az erdő nehéz párás lélekzete volna. Most újra szétnézek ... A zabtáblában nagy fekete tömeg áll, amely az imént még nem volt ott. Az csak szarvas lehet. Nézem, nézem, meresztett szemmel; a messzelátóval is alig bírom látni a fejetájékát. Izgalmas, hosszas szemle következik. Valahára egy csöppet világosodik és homályosan látok két erős ágat a szarvas feje fölött. Tehát bika. Lassan jön errefelé, eközben is legel. Próbálom célba venni; de még nagyon szürke a hajnal. Pedig nincs tőlem száz lépésnyinél messzebbre. A legszebb lövés volna, ha — lőhetnék. A bika fordul, legelve húzódik el. Nagy sötét árnyékalakja ott imbolyog előttem, Csak tiz percig szórakozzál még itt! sóhajtok magamban; — mert hamarabb nincs reményem a köd oszlására s a hajnali enyhe világosság kellő növekedésére. Lassan telik az idő. Minden pillanat az örökkévalóság. A bika ácsorog, megmozdul, tovább indul, meg újra megáll, Jön-e vagy megy? ez a hamleti kérdés. Megy! megy! hogy vinné el az ördög! . . . Felemeli a fejét s szétnéz. Gondol egyet, azután kilép a zab közül. Abban a pillanatban még roszszabbul látom. Az imént a világos alapon jól sötétlett. Most, a puszta tarlón, összefolyik a szine a barna talajjal. És indul, lassan, neki az erdőnek. Jóllakot és most már elég neki: elmegy!... Én nekem pedig ez az utolsó alkalmam, mert vége a kirándulásomnak s még ma otthon kell lennem. A bika halad ; kedvetlen elszántsággal próbálom czélbavenni.