Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

44 nöm a visszaváltó szarvasokat. Olyan korán helyben akarok lenni, hogy még a hajnalt is megelőzzem. A hold süt. A zabtábla olyan világos, mintha havas volna. Nesztelenül lopódzom a fák alatt, az erdőig. Ott beleveszek a sötét útba, amelyen csigák ropognak gumitalpas vadászcipőm alatt. Az erdő sóhajt. A sötét tavacskák megcsillanak a fák közt. Fürdik bennök a holdvilág, meg a csillag. Végtelen csend. Alszik a világ. Csak egy kis szárnyasegér kíváncsiskodik körülöttem. Majd hogy a kalapom széléínemérinti; érzem puha hártya-szárnyaiegyezését. Áthaladok az erdőn; a magam lépését is igyekszem nem hallani, olyan halkan lépek. Úttalan bokrok közt haladok, de tökéletesen tudom az irányt, akár az erdők vadja. Selymes füvön lépegetek; egy bagoly sír valahol, a falu felől pedig halk kutyaugatást sejtek. Már látom a fák ritkulását; az ég világosodik rajtok keresztül; mindjárt az erdőszélén leszek. Megnézem az órámat; de csak gyufával láthatom a fák közt, hogy hány az óra. Egy felvillanása a lidérctűznek s aztán megint homály van körülöttem. De már tudom, hogy mindjárt három óra. Éppen a legjobbkor leszek a helyemen. Az utolsó kétszáz lépést lábujjhegyen teszem, hogy száraz galyra ne lépjek. A szarvasok itt lehetnek közel az erdőhöz. Előre csúszom a bokrok közt egy vastag fáig, amely jó fedezetet kinál. Helyben vagyok, Innen nem mocczanok egy tapodtat sem. A Leonhardiba váltó szarvasnak ötven lépésnyire előttem kell elvonúlnia. Várok és fázom. Szinte didergek, olyan hűvös a hajnal. A zabíáblát ködfátyol lepi, azon át nem bír hatolni a messzeláíóm. A köd lassan, nagyon