Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egyedül

Egyedül. A májusi erdő zöld árnyéka borult rám. A nyárfák karjai egymás felé nyúlkáltak és gyönge leveleikkel csudás szövedéket fontak egybe, amely milliónyi egyhelyben vergődő lepkeként remegett a legkisebb fuvalomra is. Alant a bokrok buján dőltek egymásnak, mintha ölelkezni vágytak volna. Valahol májusfa virágzott; érezni lehetett a lélekzetét; egy nagy vadköríefa, amely mellett halkan lopództam el, habfehér menyasszonyi koszorúkból vont sátort fölém. Az ösvényen, amelyen nesztelenül lépkedtem, csigák mászkáltak. Minduntalan rá kellett lépnem egyre-egyre; halk pattanás hallatszott olyankor, mintha valaki mogyorót tört volna. Rigó surrant előlem a bokrok közé s nagy csacsogással ébresztgette a hallgatag erdő csendjét. Egy kakuk szólott a vizén túl, amely mély árok medencéjében tükrözte a belenéző lombot. Egypár vadruca kelt fel a vizről, amikor a partjához közeledtem; a gácsér rekedten sápogotí s lomhán követte légi útján a párját, amely előljárt és csalta maga után szerelmetes urát. Vasárnap délután volt és az aranysugárral meghintett erdő a teljes elhagyottság áhítatát sugallta belém. Egymagam voltam most ebben a pozsonymegyei csöndes erdőségben. Akik itt még az erdő