Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627
Egyedül
rejtekeit bújták, azok mind a szabad természet gyermekei voltak. Embeitől félő vadak; riadtan surranóröppenő madárkák; csattogó szárnyú örvösgalambok. Az erdő mélyéből innen is, onnan is hangzott az örvösök nászdala, amelyben annyi esdeklés és szerelmet zokogó vallomás van. Hallgattam ezt a titkos, fájdalmas, mégis boldogságról zengő zenét. Nincs a világon több olyan zokogó vallomás, mint az örvösgalambé. A vágynak, a boldog reménynek, a szívszakadásig esdeklő könyörgésnek százszor ismételt imádságát semmiféle más trubadur sem tudja olyan érzelmes dallamba foglalni. Az erdő mélyéből úgy hangzik az, mint fájdalmas panasz. Az ember lélegzetelfojíva lesi, hogy ki sír ott. Az erdő árnyai mintha mind arrafelé tartanának; szinte látom, hogy csúsznak befelé, seregestől, a bús hangok irányába, amelyek elborúlt lélek sóhajtásához hasonlatosak; pedig csak a nap száll lejebb-lejebb s amint a szökdöső sugarak viszszakívánkoznak a leáldozó tűzisten kebelébe: azok után marad itt a növekvő árnyék, amely mintha mozogna, haladna, terjedne, úgy sietne a bánatos galambhangverseny felé. A kanyarodónál ott veit előttem a virágzó májusfa, havas sávokkal végigfestve. A virágfüríök megannyi fehér ecsetvonáskéní világítottak a zöld közt; a mézillat csak úgy dőlt belőlök; a szellő onnan lengett. íme, megloptam most az erdő szépét, amint éjjeli pongyoláját váltja és tündöklő fehérségeit félénken, szemérmetesen mutogatja. Az alkonyodó nap is erre volt kíváncsi; tüzes ajakkal csókolta végig mégegyszer a szép fát, mielőtt elbúcsúzott volna tőle mára. Egy szemtelen szürke varjú rontotta meg az idillt azzal, hogy károgva húzott el fölöttem.