Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

39 Mind ennek teljes tudatában indultam az első hajnalon reménykedésem Eldorádójába. Három óra műit, amikor a teljes magányosság csöndjében kiérkeztem a zabtábla tájékára és a védő akácos árnyékában szétnéztem vadásztávcsövemmel a kissé ködös, de fakón derengő zabvetésen. Az első, amire örvendő tekintetem esett, egy halalmas sötét árnyék volt, amely lassan mozgott a zab közt. Feje fölött méter magasan emelkedett két vastag agancsszár. A nagy bika volt ott, körülbelül vagy százötven lépésnyire tőlem. És vele volt még egy csapat kisebb-nagyobb árnyék, összesen kilenc; három agancsos dalia és hat suta szarvasdáma. Tessék ezt a felséges látványt hajnali szürkület évadján, „gukkeren" keresztül nézve elképzelni! Mert amint a messzelátó! levettem a szememről, az enyhe ködben úgy összefolyt minden, hogy a sötét alakokat csak sejtenem lehetett. Vájjon merre fordulnak ezek, ha hazafelé tartanak ? Hogy bírok úgy hozzájok férkőzni, hogy észre ne vegyenek ? Kivárják-e itt, amig annyira világosodik, hogy láthatom már puskám végén a célzó vonalat? Mert most még nem bírok célozni. Pedig erről a távolságról könnyen enyém lehetne mára nagy bika. Mintha elfelé húzódnának! ... Mi az ördögöt csináljak! A bika körvonala kisebbedik, zsugorodik; utánok kellene mennem, de hogyan? Az erdőben zaj nélkül mozogni nem tudok; kivüi pedig föltétlenül észrevennének, megneszelnének s akkor mindennek vége. Közvetetlenül előttem magas sövénynyel kerített faiskola van. Azon túl tudok egy ösvényt az erdő szélén belől. Ott talán nesztelenül lehetne a szarvasokat belopnom. Nincs mit tűnődni, válogatni; elkez-