Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

40 dek fölkapaszkodni a faiskola magas sövényére. A fák közi még sötét van; a sövény ropog alattam, pedig nagyon kell vigyáznom, hogy a legkisebb olyan zajt se üssem, amely a szarvasokig elhat. Fennállók a keskeny sövény tetején, de leugornom nem szabad; alig látom, mi van alattam. A csalános bozót közt száraz ágra léphetek s az recseg-pattog. Először leeresztem lassan a puskámat, azután elkezdek mászni lefelé, mint valami óriási éjjeli bogár. Halkan toppanok le. Előre kúszom az erdei ösvényen az erdő szélefelé. Ahány szarvas, mind erre fordűlva áll a zabban és figyel. Mégis meghallottak valamit! . . . Neszelnek, fülelnek, de látni nem láthatnak. Most megugrik az egyik és magával rántja valamennyit. Csudálatos neszíelenséggel suhan kilenc sötét árnyék a világos zabtengeren végig. Mi történhetett?! . . . Csakhamar megértem. Ahogy előre siettem a szarvasok felé, olyan légáramlásba kerültem, amely elárult láítatlanul is. A szarvasok a zabíábla másik oldalára rohantak. Messzelátómmal nézem, hogy ott megállottak. Talán meg is nyugszanak s tovább legelnek. Aztán ott váltanak majd be az erdőbe valahol, ahol közelebb érik. Most már csak egy szerencsém lehet: ha elibök kerülök. De gyorsan ám, különben elkésem. Vissza most! azon az utón, amelyen idejöttem! . . . Egy nagy tábla kukoricába sietek bele; a magas kukoricaszár fedezete alatt futok az erdő felé; keresztül a nagy kanyarodon, óriási ívben, hogy végül az ezer lépésnyi átmérőjű körnek a túlsó oldalán kezdjem a bujkálást az erdő széle felé, éppen ellenkező irányból, mint az imént. Lihegve, fújva, verejtékezve érek a kiszámított pontra; egy keskeny nyílás vonalára, ahonnan a