Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

55 Nagy, szürkés tömegen akad meg a szemem ; rászögezem a messzelátót . ., O az! A knyazovai nagyúrt akiért idejöttem. Kolosszus teste mint sötét szirt; a fején akkora agancs, hogy a sas is fészket rakhatna lombozata között. A torkom száraz, de a szivem nyugodt. Emelem a puskámat . . . Ebben a pillanatban behemót-ordításra rezzenek össze, amelytől a remek szarvas előre szökik s aztán vadúl eliramlik, mielőtt rálőhetnék. Ijedten fordulok hátra; mi volt az?! A vadőröm holthalványan áll mögöttem és reszket: — hallom, hogyan rohan el a nagy bika a Knyazova horpaszán. — Mi bajod, ember? í kérdem, kékülve-zöldülve a kétségbeeséstől. Csak lóbálja a karját s mint a szélütöíí, támolyog. — Beteg vagy? Kígyó mart meg, vagy megőrültél ?! — Jaj! pan velkomozsnyi,de nagyon megijedtem ! — Mitől ? Te istenbáránya, te. — Hát attól, hogy agyon tetszik lőni. . . — Hogy agyonlövöm a szarvast ?! — Ezt a szarvast, uram. — Ha nem beszélsz értelmesebben, megfojtalak! — Jaj, hát ugy van az, panye, hogy engem akkor menten elcsapna a főerdész úr, Mert meg volt nekem mondva, hogy akármelyiket szabad, csak ezt az egyetlen egyet nem. Mert ilyen tán a világon sincsen több. Pán velkomozsnyi, ne tessenharagudni kérem ... Ott áloít előttem, alázatosan, siránkozva és még folyvást remegve. Haragudhattam rá?! . . . Deaknyazovainagyuratnembirom azóta elfeledni.