Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

31 De arra nem mehetünk; ott nem vezet cserkésző út. Ott csak a száraz patak viszen a kövek között. — Azon megyünk; — induljunk, ha mondom ! — Jobb volna mégis a „Jaszeno-vrch" ; — ott van másik jó bika . . . — Nye krics! ne papolj; arra akarok menni í Vállat von; — elhallgat. Vakarja a fejét, de de nem mer ellenkezni. Összekapkodom a holmimat; puskát, távcsövet, vasasvégü botot, — s biztatom a vadőrt: induljunk, siessünk. Messziről folyik a szakgatott, mélabús orgonálás. Röpülnék, ha tudnék. A tisztáson át beváltunk az erdőbe. Csakugyan pokolsötét van ott még. A sűrű feketeségben araszról-araszra csetlünk-botlunk. Kanyargós patakpartig jutunk, amelyen le kell ereszkednünk. A kövek mozognak a talpunk alatt. A vizben kőfokról-kőtokra kell lépnünk. Itt igazán csak tapogatódzva, mászva haladhatunk. A pupillám tágulását érzem a nagy erőlködéstől, hogy lássak valamit. Elő a zseblámpással! hisz' igy nyakunkat törjük. A hallgatag vadonban mintha lidércíűz gyúlna ki; vékony sugár oson előttünk a kis lámpából. Most már jobban haladhatunk; feljebb, egyre feljebb, kőről-kőre. — A nyirkos patakmeder fenekét s partos oldalát kő borítja. Itt még tenyérnyi puha föld sincs. A kövek némelyike lazán támaszkodik a másikhoz s ha rálépünk, meginog. Csigamódra mászunk a Knyazova teknőjén fölfelé. A besztercsényi hegyek irtásos hegyoldala alján vagyunk. A tetőig kell jutnunk, ahol a szarvas bőg. De még hogyan bőg, százféle változattal —