Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

30 fát a faúsztaíóba; fent, az ormon, pedig bronzszínű szarvasbika áll az esti fényben ; lenéz és hallgatódzik. Sörényes nyakát megszegi; acélos lába nekifeszül a földnek; dereka kinyúlik mint a nemes méné. Szimatol, megriad s eliramlik. A kiálló hegyes, sikos kövek közt biztosan, botlás nélkül rohan . . . Hogy ragad magával a képzeletem !. . . Vájjon mikor is szólal meg már az erdei kakas, a lángbagoly, hogy jelentse a hajnalt ?! * Messziről mintha lódarázs dongana . . . Visszhangos, elfojtott harsanás zúg végig az erdőn. Ott egy szarvasbika ordít. Mintha a föld alól bődülne; — mintha bombardó és mély fagót váltogatná egymást a to-Hból. Azután megint csend. A „Jaszeno-vrch" valamelyik odvas fáján felsír az „erdei kakas". Hajnalodik. A kunyhó padlásán halk nesz támad ; az odatámasztott lajtorján óvatosan mászik le valaki, jön a vadőr, aki éppen most kelt fel. Odasietek hozzá. — Hallotta? kérdezem suttogva, mintha a szarvas, ott, messze is, meghallhatná, hogy róla beszélek. — Nagy bika lehet az. A vadőr rábólint. — „Az. A knyazovai" . , . kezdte; de mintha megbánta volna, nem folytatta. A darázs megint dong! . . , A mély orgonálás rezegve száll idáig . .. — Induljunk rögtön; arra megyünk! Pán velkomozsnyi (nagyságos úr) iszen még sötét van. Mire odaérünk, kivilágosodik; menjünk csak, siessünk!