Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

29 Meddig tarthatott, amig a függélyes szirtfalakon is meg bírt fogódzni a fa és odáig vénült, hogy a gyökerei griffmadárkarmokként vájódtak a talajba, ezerszer szívósabban, mint akárminő vaspánt! . . . A vasat réges-régen megrágta volna azóta a rozsda; ezek az eleven kőmorzsolók pedig azóta is folyvást csak izmosodnak. Minden fát külön sziklavárból kell itt kiosíromolni. A fejszecsapás halálharangként kong. A ledöntött faóriás menydörgő robajjal zuhan a szomszédjára, amely letörik súlya alatt. Acélizmok és eltéphetetlen inak valók ebbe a környezetbe. Borzasztóán nehéz itt a járás, a kapaszkodás. A szirttömb egymást váltogatja; a moh sziklát takar a bérc oldalán ; a buja gaz, amely az irtáson kendersűrűséggel verődik fel, kő hátán nő, vékonyka földrétegen. Némelyik szirtpúp maga is külön hegy a hegyen. Az egész nagy összevisszaság egy szétrobbant sziklabérc, amelyen mintha ördöghad száguldott volna át íűzekékkel. Mintha a pokolnak az égre lőtt bombái mind ide hullottak volna vissza. Ha a szakadékok közt bömböl a fergeteg: mintha az alvilági ágyuk döreje visszhangzanék fel a billióesztendős múltból. Itt laknak a hegyi szarvasok, akiket halálos ellenszenv üldöz el az ember közelségéből. A magánykedvelő nemes vad mind távolabbra húzódik onnan, ahol a föld legfélelmesebb ragadozója, az ember, megjelenik. A bisztricsányi szarvasok is felvonulnak már a sziklaország vad vidékeire. A völgyben máramarosi oláh dobálja a hasáb-