Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

28 Gyertyát gyújtok s felugróm. Megnézem az órámat. Mindössze két óra. Eszerint még csakugyan éjszaka van. Még sokára lesz az, amig jelentkezik a vadőr. De én azt hogy várjam meg itt, amikor az éjszakámnak már vége ?! — Nem bírok idebent maradni. Levegőre vágyom. Tudni szeretném, milyen az idő; fúj-e a szél; kürtölnek-e a szarvasbikák . . . Gyorsan öltözöm s kilépek a fakunyhó elé. A gyertyafény után egyszerre mély sötétség vesz körül. Pedig amint az égre pillantok, megcsillan a szememben egy kis lámpás. Csillag ragyog odafent. A ködök eltűntek; tiszta az~ég. A „Jaszeno-vrch" tagbaszakadt tömege végig-egyformán sötétlik előttem. Már nincsenek rajta párafoltok. Még a szárnyasegér sem mozdul; még a szúnyog sem zümmög. Nincs már szúnyog; — s a tücsök sem hegedűl. Mélyen odalent locsog a íaúsztató vize. A vályúba szorított hegyipatak duzzog s panaszkodik ott szünetlenül. Ettől a halk duruzsolástól még mélyebben szunnyad az erdő. Ha egy kavics elindulna most a „Jaszeno-vrch"-en, meghallanám. Olyan egyedül vagyok, hogy szinte keresnék valakit s ösztönszerűen nézek körül. Lemegyek a tisztásra, a kunyhó elé, Ott, a gyepen, parányi harmatok csillognak a kiszüremkedő gyertyafényben. A kunyhó mögött is hegy; azon a hegyen túl még nagyobb hegy, benőve sötétlő erdővel. Megközelíthetetlen sziklafalak; a talaj csupa görbület, csupa kő; a faóriások merev szirtbordák közül nyújtóznak ég felé. Melletíök néhol elkorhadt őseik teteme porlik.