Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

26 Ott egy szarvasbika kezd udvarolni a szépeinek. Megyen utánok; tereli őket; viszi magával hegyen-völgyön át; vagy azok csalogatják magok után a koronás nagyurat. A vadász pedig megy valamennyiök utan, a legbizonytalanabb úttalan utakon is; minden érzékével szinte a megpattanásig résen; gyakran elíikkadtan, kimerülten ; számtalan csalódástól lehangoltan; folyvást újra ébredő reménytől serkentve; akárhányszor emberfeletti fáradságra elszántan s a vadállat minden furfangját még ravaszabb furfanggal túlszárnyalva. Aki ebbe a vadászizgalomba igazán belekóstol, az nem bír a vágyától többé szabadulni. Aki a szarvascserkészeí vadászművészetében kontár, az csak vakvéletlenből kerül össze szarvassal még ott is, ahol sok van. Hát még itt, ezen az ezer meg ezer holdra terjedő vadonban, ahol a hegyszakadékok, a megközelíthetetlen katlanok, a járhatatlan sűrűségek eszményi búvóhelyeket kínálnak a hegyi szarvasoknak. Amikor tegnap délután ide felkapaszkodtunk: esett. Zord őszi eső verte a hegyoldalakat s a hamvas égnek csak szürke árnyalatai voltak, a legkisebb derülő kékség nélkül. Végre elállott az eső, de akkor is ködös, mogorva, semmi jóval sem biztató maradt az elhagyott vad tájék. A meredekek ilyenkor sikosak, csúszósak; nem lehet rajtok járni. Mit tehettem volna okosabbat, mint hogy kiültem a vadászház kiugró tornácára s néztem a didergő őszi képet, amelyre ködkárpitok ereszkedtek. Daróckabátomat összehúztam magamon s vártam, amig a vadőröm odabent teát főz. A völgyből minduntalan uj meg uj ködoszlopok emelkedtek aközben. Eleinte olyanok voltak, mint az