Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A knyazovai nagyúr

25 A pokrócom, amelylyel takarództam, durva volt és szúrt. Ha ledobtam magamról, fázni kezdtem. Fölöttem, a padláson, mintha fürészeltek volna. Ott a vadőröm hált szénavackon s édesdeden horkolt. Őt nem zavarta a pele. Felnyitottam a szememet s néztem a sötétséget. A kunyhó ablakát fatábla födte, még annyi világosság sem derenghetett be rajta, amennyi a közeledő hajnalt elárulhatta volna. A horkolás odafent nem szűnt meg s ebből azt következtettem, hogy éjszakának kell lenni. Az ilyen vadőrféle az óra pontosságával ébred, ha itt van az ideje. Ráértem tűnődni, gondolkodni. Milyen könnyű álmu vagyok most; siettetném a hajnalt, merthogy a besztercsényi szarvasok várnak rám odakint . . . Ősz van, borongós, hűvös ősz; a szarvasbőgés évadja, amikor az erdők máskor oly néma basái megszólalnak. Az egyetlen időszak ez, amikor a hangjok után lehet közeledni hozzájok és már meszsziről tudhatjuk, hol vannak; ordításuk erőssegéből, hangjok morgó mélységéből megítélhetjük, vájjon kapitális vén bika van-e előttünk, vagy éretlen siheder, amelylyel törődni még nem is érdemes. Ősz van, s a sárguló lomb közt zizegve surran a szél; letépi a halálra megérett falevelet; elszórja útján, mint megúnt játékszert. A csöndes erdőben nyugtalan jövés-menés támad ; hajnalban s alkonyatkor hall az ember egy-egy halk morgást a sűrűségben ; a szarvastehenek csapatokba verődve figyelnek, neszelnek, látható ok nélkül riadoznak, neki iramodnak ; a fák közt dübörgés, földet döngető lótás-futás hallik; köhint valaki odabent s aztán tompán, érdesen, halkan nyög, bőg.