Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

20 csak rövid ideig élnek, mert folyvást változnak, szinte percről-percre. A felölök áradó szélhullám olyan hűvössé hűl, hogy sietve gombolom össze kabátomat, a mikor meglegyint. Az erdő hallgat körülöttem. A szél hosszú lélekzeteket vesz s a bokrok megrezzenve folytatják a susogást, ott a hol a szomszédjok elhagyta. Egy-egy szőkerigó suhan a bozótba s csacsogva vágódik le.Ottgagyogazutáns megereszt néhány fuvolás szólamot, a mire a társaitól kap is választ, nem is. Állok, ácsorgok, figyelek. Egyszerre nagyot dobban a szivem ! — Ej, csak egy lomha egerészölyv hözeledik; egy buta madármedve í lomha a röpülése, zömök a teste; esetlen senki az, a ki megtévesztett. Röstellem a tévedésemet; szinte örülök, a mikor a mamlaszt hirtelen megrohanja egy átvonuló sólyom s jól nyakszirten csapja. Az ölyv ijedten vet bukfencet s megfordúl maga körül. Mire észhez kap, sehol sincs már a sólyom. A rigók csacsognak bent a sűrűben ; egynek az ugrálását is tisztán hallani. Valami jófalatérí bújja a bokrok alját. Most nagyot sikkaní s felröppen, ijedt riasztását átveszi a másik, a harmadik . . . Nyilván jön valaki! Jön; de azt igazán nem lehet hallani. A füvesaljú bozótban könnyű nesztelenül elcsúszni az erdő vadjainak. Hanem a rigók látják és kisérik. Mennek utána és egyre szidják. Pörölnek vele és madárnyelven korholják, becsmérlik. A ki miatt ez történik az csak négylábú ragadozó lehet. Menyét nem; az a csöppség ugy elcsúszik, hogy észre sem igen venni. Nyesi sem; — annak