Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

21 még korán van egy kicsit; az szereti megvárni, a mig az este egészen megöregszik. De a vadmacska ilyenkor már mozog, s a róka még inkább. Előrehajlom sátram függönye közül s kitekintek. Néhány perczczel ezelőtt még üres volt az erdei nyiladék, most ketten is vannak már kint rajta, a kiket az alkonyat csalogatott elő a sűrűségből. Kissé távolabb sötét, szinte feketének tetsző, gömbölyded alakot látok; egy tollázkodó fácánkakakast; és tőlem alig néhány lépésnyire vörhenyes mellényü nyúl ágaskodik. Egymással nem törődnek, kitapasztalták már az ártatlanságukat. A kakas csakhamar kiljebb lép s bogárcsemegére kezd vadászgatni ; a nyúl lehasal és zamatos füvet csipked. — Hopp! — most felpattan s nagyot ugorva rúgtat vissza oda, a honnan jött. A fácánkakas tudniillik éles kakaíolással kap szárnyra s elúszik a vágás fölött, ki tudja, hova, merre. Ebben a vész-kakatolásban lázongó felháborodás van, mintha csak ezt kiabálná neheztelve : „bitang! bitang! no nézze meg az ember!" . . . Nem is érek rá sokat találgatni, hogy miért ez a nagy felháborodás, már megpillantom a letorkolt „bitangot." Ott, a hol az imént a fácánkakas mulatozott, most egy nagy vörös róka áll. Bizonyosan a rigók üldözöttje. Megérezhette a pecsenyeillatoí s erre tartott. Most nyalja a száját és hallgatja, hol szól a „vacsorája." Fülét hegyezi, keskeny pofáját előre nyújtja, farkát megemeli; szakasztott olyan az állása, mint a vadat szimatoló vizsláé. A fácán elhallgat, talán felgalyazott. Ott már nem fenyegeti rókaveszedelem. A vörös cselszövő figyeli még egy darabig a csendet, aztán megfordul s felém tart. *