Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Sasszállás

19 egy falusi házai könnyen betakarna ; a feje pedig tar, mint maga az öregség. Legfelső kopasz ágai ugy bogosodnak, mint valami ősszarvas agancsa. Oda várok estére valakit. Megszokott jönni napszállat után, a gyorsan sötétedő szürkülettel. Jön a Duna felől, keresztül a ködössé vált vizén, a melyen túl, napközben, a nagy rónaságoí kalandozza végig. A mikor jön : sír a levegő a szárnya csapásától ; a parthoz verődő hullám ad olyan síró hangot. Akkora mint egy kis bárányfelhő; az eleje barna, mint az esíhomály; a kormánytollai hófehérek, mint a Duna habja. A viz színéhez közel került halak ijedten villanak le előle a mélybe. Ide jár szállásra, ennek a vén hársfának a tar fejére. Ide, a hol észrevétlenül meg nem közelítheti senki sem. * Várom a fehérfarkű magános orvot, a büszke madárkirályt. Ha jön a puszta felől: ott kint még magasan száll és óvatos figyeléssel tér ki minden neki kellemetlen közelség elől. A hogy erre tart s eléje tárulterűi a duna-szigeti lakatlan erdőség : ő is ereszkedik. A nagy víz fölött már gyanútlan nyugalommal vált át. Alatta mindenütt üresség; előtte pedig a néma, megszokott erdő, ezzel a hársóriással s rajta a sasszállással. Várom, és aközben lesem az erdei élet minden mocczanásáí. Száll a nap lefelé s az ég mezőségén bágyadt kék szín hajliLbele a még bágyadtabb zöldbe. Ezek az esti szinek, amelyek egyazon árnyalattal