Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Somhegy tetején

147 Mintha mégis meggondolta volna és halkan iramodnék! . . . Dehogy! . . . más valaki igyekszik erre s zörgeti az avart, a harasztot, amelyen végigfut. Egy ostoba nyul jön nekem, vakon s amikor három lépésnyire van tőlem, megáll, leül. Bambán nézelődik; ültében kihúzza magát és hátra pislog; hirtelen megriad s nagyot szökik, éppen a lábam elé. Ott bámulja aztán a csizmámat, fülhegyezve. Ezalatt jön ám a „másik" is, újra hallom. Már nem lehet messzire; már minden pillanatban kibukkanhat valamelyik tisztáson, ahol egy szem acélgolyóval fogadhatom. Előre hajlok, hogy jobban leshessem s erre: vesd el magadat! hanyaíthomlok vágtat vissza a nyulam. Olyan zörgést müvei a bozót közt, hogy szinte öszeíöri magát. A zajra még nagyobb zaj; csörtetve furakodik amaz ott lent és éppen amikor egy sombokor mellett újra megáll, megpillantom a galyak közt levő kis nyíláson. Fekete, mint az éjszaka. Nem látszik rajt', hogy tartana valamitől. Bátran és önfeledten nyúlkál a sombokor felé és telepofára szedegeti róla az érett somot. Egy cigány-hajtó van előttem és dolgát feledve csemegézik. Vége a hajtásnak.