Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Lubin útvesztőin

128 könynyen hajszálon függhet. S ha a rossz terepen nincs tiszta cserkésző út, akkor órák fáradságos küzdelmének minden reménysége egy szempillantás alatt végképen elveszhet. A Lubinon ez a sors még az istenek kedveltjét is hamar utóiéri. Megint bőg a „mi" bikánk! . . . Hogy harsog erős, visszhangos ordítása! . . . Arra fordulunk mind a ketten, úgy hallgatjuk. Mélyen dong néha, mint a nagy cséplőgép dobja. Erős bika lehet. Ámbátor messze van tőlünk, mégis csak halkan, suttogva merünk egy-két szót szólani. Hátha valamelyik elvert, megkergetett házibarát bujdosik itt? S ha azt megriaszíanók, fölverné robajlásával az erdő csendjét; nyugtalanná és bizalmatlanná tehetné a szerelmében sok mindenről megfeledkező agancsos nagy urat. Aúúahhü harsog a Lubinon. Az imént még egészen az isteni Természeté voltam s lám, most vége; most az elmélyedő, csöndes gyönyörködést s a szemnek dobzódását teljesen a vadászösztön váltja föl bennem. Szemem minden zúgban, minden bokor mögött a szarvas szinét és alakját kutatja; — érzéki csalódásba ejt a barnára fonnyadt lomb; — az ágbogas szárazgaly szarvasagancsáí képzelteti; nyitott szájjal „fülelünk", hogy még az erdei egér moszatolását is meghallhassuk. S eközben megyünk, lépünk, haladunk, kapaszkodunk, ereszkedünk, csúszunk, elvágódunk, megbicsaklik a lábunk; minden erőfeszítést megkísérlünk, csak hogy odajussunk, ahol az orgonáló koronás daliát végre mepillanthaíjuk. Nagy kanyarodóval haladtunk, szél ellen. Lihegve értünk fel a völgyből a hegyoldalra. A sikos haraszton szinte hasmánt bujdostunk előre, — még előrébb.