Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

123 körülöttem rajzó hangulatokat s nézni a gyönyörűséges kék őszi eget, amelyen finom fehér fátyolfoszlányok úsztak. Hallgattam a szajkók recsegő ripakodását egymásra; egyikök a héjjavijjogást utánozta, úgy, hogy kerestem a héjját a levegőben, vájjon hol csavarog. A hegyoldalon a szálló nap nyomán fénysávok csúsztak végig s elvesző lassúsággal tűntek tova. A horpaszok eközben sötétek maradtak; azokba már nem bírtak bekukucskálni a pajkos napsugarak; ott már árnyék volt és homály. És csend. Megejtő, sejtelmes hallgatás, amely a szajkók elvonulása után titkos kérdésképen várt feleletet valamire, aminek az értelmét ki kellett találnom. Éreztem, hogy részegszem. A Természet már megint megittasííott. Csodás italait kínálta; belém öntötte lelke zamatát; a zöldszínnek annyi árnyalatával lepett meg, hogy felfedeztem magam körül a zöld szivárványt: hétféle zöldnek az elkeveredését. S amikor — ki tudja meddig — javában élveztem a földi szépségeket, egyszerre csak elváltozott fölöttem az ég és a fátyolfelhőzeí helyére feltolult a szemközt levő hegy mögül egy bodrosfejű sötét felhőszörny, amely mintha lopva leselkedett volna az orom magasságán túl arra, hogy mi történik idelent a völgyben, ahol már árnyékba borúit minden. Hisz' mire feleszméltem a hangulatrajzás gyönyörűségéből, a hegy mögé tünt a nap és megjött az alkonyat. A sötét felhő eleinte gyászosan terpeszkedett az oromra; de azután, kiemelkedése-közben, mintha lappangó pirosság kezdett volna benne parázslani. Mintha titkos tűz támadt volna a méhében, egyre terjedő lánggal.