Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

122 Vadvirágokkal vegyes fűszőnyegen lépdeltem a katlanná mélyülő völgyöböl felé. Jobbról-balról erdős domblánc nőtt fokozatosan hegygyé; a katlan táján sötét horpadással fonta körül a hegy a hallgatag zsákutcát, amely a lábáig vezetett. A mind keskenyebbre összeszoruló völgy végén volt az a kis tiszíásszalag, amelyen a nagy bika csapájáí felfedeztem. Azon a tájon a hegyoldal meredekén vonulnia nagyon is kényelmetlen lett volna a kefesíírűségű vesszős között; inkább lejött az áruló nyiláskáig. Még teljes fényével ragyogott a nap, amikor már a helyemen voltam és azt kerestem, hogy minő eshetőségekkel számolva kell elhelyezkednem az izgalmas légyottig. Végiglopództam a tisztás szalagon ; újra megállapítottam a csapák frisseségét; megléptem a távolságokat pontoson, minden irányban, amerre alkalmam nyílhatott a lövésre; tájékozódtam a szél járása iránt; kiválasztottam azt a bokorfáí, amelynek a fedezete mögül lesem majd a várvavárí „tüneményt". Mert igazán annak képzeltem el. Hisz' amig azon a keskeny nyilí szalagon átlép, annál rövidebb ideig a valóságos tünemény sem tarthat. S nekem ezt az egy lélekzetvéíelnyi időt kell felhasználnom. Ha elszalasztottam, akkor vége. Amikor rendben voltam, leültem a vadászszékemre azzal az elhatározással, hogy mostantól kezdve meg sem moccanok. Arccal afelé a mindent igérő nyiláska felé fordulva helyezkedtem el; a puskám csövének egy villás erősebb galyon támasztékot kerestem, hogy még egy mozdulatot se kelljen fölöslegesen tennem s rögtön illően fogadhassam kedves vendégemet. Most aztán ráértem alkonyatig, nyelni a