Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

12 i az én írubadűrom nem pendíti meg lantját, amelyen nagybőgőre illő húrok voltak. Fölfelé a reménykedés könnyítette volt meg a lihegtető fáradságot. Lefelé most hosszú orral másztam; csak arra ügyeltem, hogy legalább ne rontsak; hogy gummiíalpú bakancsomat jó helyre feszegessem ; lehetőleg kőre, amelyen nem kopog a lépés és nem okoz zizegést sem. No, majd estére! . . . majd! . . . „Jösz te még az én utcámba!" Az uj kudarc megsokszorozta vágyamat a sikerre s megerősített abban az elhatározásomban, hogy azért sem mondok le. Ahogy az a nótaidézeí belevillant az elmémbe, egyszerre mintha világosság támadt volna a tervem megvalósítása körül. Ugy lesz! ugy legyen! ... Ha Mohamed nem bírt a hegyhez jutni, hadd jöjjön a hegy Mohamedhez. Jösz te még én elém! * A nagyúr járását már körülbelül tudtam. Bizalmát eddigelé meg nem rendítettem. Ha ma este is ugyanazt a vonulási irányt követi, amit szinte bizonyosra reméltem, akkor elállóm az útját; ott lesem, azon az egyetlen ponton, ahol az összeszoruló völgycsücsökben, a katlan egy keskeny tisztás szalagján, mindig átvált s ahol, ha egy garasára szerencsém van, legalább pár másodpercre meg kell pillantanom. Délután sokkal korábban kint voltam abban a reménykeltő völgyben, mintsem szükséges lett volna. Gyönyörű erdei kép volt előttem. Először is egy szélesen kezdődő teknő, amelyet buja rét tett hangulatosan tarkává, színessé.