Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

120 mégis el ne áruljam magamat. De két biztató reménykedés tartotta bennem a vállalkozó lelket. Az egyik az volt, hogy a szél állandóan a legkedvezőbb maradt; fölülről lefelé lengedezett; az én hárembasám tehát szelet nem foghatott rólam. A másik abban a biztos tudatban rejlett, hogy a „hárem" most előre mozog és mindig a nagyúr elölt jár; a bika az utolsó, ő zárja be a vonulást; nincs tehát, aki azt figyelhesse rajta kivül is, hogy mi történik mögötte, ő maga pedig vak, mint afféle szerelem-bolondja, és csak előre figyel, nagy gyanútlanságában. És még sem bírtam annyira jutni hozzá, hogy egy szál szőrét is megpillanthattam volna. A távolság, minden óvatos erőlködésem mellett is, megmaradt közöttünk s állandóan lehetett százhúsz, százötven lépés; néha több, néha tán kevesebb; de a terepalakulás mindenütt biztosított számára annyi fedezetet, hogy meg ne láthassam. S ez igy tartott mindaddig, amig fel nem értünk majdnem az oromra, ahol a „dalnok" egyszerre végkép elhallgatott. Ott szinte áthatolhatatlan sűrűség volt. Abba vonult be; de hangot nem adott többet. Lehetetlenné vált a szívós erőlködés arra, hogy hozzáférkőzhessem. Hisz' én sokkalta inkább fedezett nélkül voltam. Én nem küzdheítem volna át magamat sűrűségeken, elriasztó galyíördelés és zizegíetés nélkül. Ott állottam egy sziklalapon, facsaró vízzé izzadva, teljes reménytelenséggel és teljes lemondással. Most már minden közelítő mozdulatom kockázatos lett volna. A bika talán áll és figyel; talán már le is feküdt; elcsillapodott vágya most majd pihenni engedi és akkor mámorából ocsúdva, jobban észrevesz mindent. Hosszas hallgatódzás után vissza kellett fordulnom. Már reggel volt, és tudhattam, hogy estig