Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egyedül

12 nagynak, hogy nyugtalanul kérdezem magamban : vájjon nem tilalmas szarvas-é ? Várom hogy mozduljon ; ő is vár; lesi, hogy én mozduljak. Lassan emelem a messzelátó! s azon át figyelem. Megkönnyebbülve veszek észre két elágozó galyat a füle közt; bakőz agancsa az. Most már látom azt a száraz bokrot is, amelyhez olyan szorosan simult hogy szabad szemmel egy tömegnek néztem. Azért volt olyan nagy. Vigyázva, vonalról-vonalra ejtve eresztem le a messzelátó! és helyette távcsöves puskámat emelem célzásra. A pompás „Gerard-Mignon" szinte odarántja a bakot elém. Tiszán látom a lapoczkáját; a keresztszálas célzóponíot ráfektetem arra az eleven céltáblára. Egy másodpercig ujjongó bizonyosság érzete kél bennem; az a tudat, hogy most már hiába akarna menekülni: elkésett, vége van ! Aztán nagyot, éleset csattan! . . . Az árnyék amott eltűnik; semmit sem látok többet; de azért nem tartom szükségesnek, hogy hallgatódzzam. czrzem, hogy „fekszik" a bak. Olyan bizonyos vagyok a dolgomban, hogy megkönnyebbülten gyújtok cigarettára, mielőtt meggyőződném arról, hogy mi történt. Megnézem az órámat . . . Éppen egynegyed nyolcra. Ideje volt! . . . Néhány perc múlva már a Gerard-Mignon sem segített volna a növekvő homályban. Most már bátran ráléphetek a talpamra ; nyílegyenesen csörtetek oda, ahol a bak eltűnt. Úgy fekszik ott, mint ha csak heverészne. * A iövésíől megriadt örvösgalamb újra megszólal és nyög, búg, zokog, a homályos erdőben. Talán ezt az agancsos leventét siratja.