Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Esik az eső

110 valami más hang támad; — kopp-kopp . . . kopkopkopp 1 ... a lombokról nehéz cseppek potyognak a harasztra: esik. Valami furcsa eső esik, amely részben az úszó ködökből permetezik, részben a fákra gyülemlett apró harmatcseppekből kövéredik meg és a nyári zápor zajával kopog, potyog. Ami eső az égről száldos alá, az csak olyanforma, mint a porszem, amelyet milliárdjával nyüzsögtet a verőfény a sugárkévék ölén. Nem is érzem, hogy „esik", csakhogy lassankint nedvesedem tőle. Ez az a hulló köd, amely átáztat mindent, még a legvastagabb darócot is; s most ez ereszkedik rám vigasztalan egyformasággal, minden bágyasztó hatásával. Esik és én a hegytetőn várom a hajtás végét, minthogy vaddisznónak kell itt lenni a járhatatlan bozótosban. A társaim annyira vannak tőlem, hogy a hirtelen rám szakadt ködben éppen csak az irányt tudom, ahol jobbra és balra velem egy soron és egy sorson várakoznak. Aki most el merné hagyni az állását, a legnagyobb életveszedelembe kerülhetne. Kilométer-puskák golyója érhetné. Tehát nem mozdúlok, akárhogy esik is; pedig már patak csurog le a kalapomról s a nyakamba szivárog. Bús lemondással dúdolom magamban hangtanul az édes apám fiatalkori nótáját: — „Ha látom a fergeteg elejét, bevágom a süvegem tetejét; — csak úgy nézem az időt alóla, még a jég is visszapattan róla." — Hajh, ihol a „süvegem," csupa pacal immár és még a szomszédos fa alá is röstelek elmozdúlni, hisz' ott meg csakugyan nyárias zápor szakad a gályákról. Várok és ázom. Ázom és várok. Egy kicsit