Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Esik az eső

Ill didergek eközben; szeretnék ebben a fázós állapotomban elszunnyadni. „Kop-kop : — kopkopkop" ; — esik. Egyre esik. Valóságos muzsikaszóval esik. Mintha mindig ugyanazt az egyetlenegy húrt pengeíné valaki halkan lágyan. Milyen egyhangú dallam! De mégis dallam. Az erdő szomorú kis óraketyegése; rendetlen szívveréshez hasonló folytonos kopogása. Még egy madár sincs, amely felriasztaná a surranásával, vagy egy sikkantásával ezt az élőhalotti csendet. * Nesz támad mögöttem; megrezzenve fordulok oda, gyorsan. Az egyik erdőőr van itt; a hiúz sem lopódzhatott volna különben, vagy tán csakugyan elaludtam, azért vettem észre olyan későn. Siethetett mert liheg. — Tessen utánam jönni; a vaddisznók itt váltottak át a szomszéd vadász úr mellett, elcsúsztak előtte, mint az árnyék; a lelóciba mentek s most a nagy katlan sűrűjében biztosan rájok akadhatunk! Hadarva, ielkendezve beszélt. Magamra is átragadt a siethetnékje. Felpattantam. Abban a pillanatban megeredtek rajtam a felgyűlt kis tócsák és csermelyekké váltak; végigcsurogtak a vállamon és a lábamszárán. Megrázkódtam. Azzal az egy összerándulással úgy föcsögtettem magamból az esővizet, mintha szivacs lettem volna. — Vezessen; siessünk í . . . Lefelé indultunk a hegyen, az esőáztatta csúszós talajon, amely szétmálva omladozott, testünk súlya alatt. Az eső kopogásába lépéseink erős zizegése vegyült a haraszton. Tíz szarvas sem okozott volna akkora zajt, mint mink ketten. Ereszkedtünk lassan, óvatosan és a fél útat szinte korcsolyázva csúsztuk