Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A száraz erdőben

82 melyet javában koppaszt egy karcsú pataji menyecske; de olyan magafeledten, hogy csak akkor vesz észre, amikor már ott vagyok mellette. Halk neszezésemre megriad a szentem s hozzám fordul. Amúgy is piros arca egy árnyalattal még rózsásabbra válik. Kék szeme rám csudálkozik; egy kicsit abbanhagyja a kenderszakgatást. — Adj'Isten jónapot, húgom, — köszöntöm szívesen, — hát maga hogy mer ilyen egyedül lenni itt, az Isten háta mögött? Elmosolyodik. Aztán felkacag. — Nem vagyok ón egyedül, — mondja olyan hangon, mintha ezüst csengetyű lett volna a torkában. — Van aki engem védelmezzen. Egy árva lelket sem láttam, hiába néztem körül. Még jobban nevetett. — Itt vain ni, a lelkecském! — És lemutatott a kender sarkára, ahol a füvön egy háromesztendős kis legény édesdeden aludt. Nagyon sízep kis fiú volt. — Aztán meg az uram sincsen messze; csak itt szántogat a füzfasoron túl. Nem vagyok én magamban, — folytatta.