Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Esti kép

68 Már könnyű belenézni; -— már nines vakító ereje; — gyenge káprázat az egész, amit okoz. És az is múlik, egészen elmúlik. — A napból alig látni már többet, mint aimenynyi az újhold sarlója. Az imént még égett az ég pereme; — most már osak gyenge, titkos, földöntúli lámpásnak tetszik a búcsúzó ragyogás, amely minden másodperccel enyhébb, fáradtabb, élveszőbb. Mintha odaát, lent, túl a földön, a nagy világűrben bujkálna valaki aki lehúzódnék most elölünk a homályba, miután ellopta tőlünk a nappali ragyogást. Még egy hosszú lélekzetvétel s a Nap sehol sincs, lement. A fénynek, amely belőle árad, már csak a nyugati ég felett van nyoma; — ott enyhe glória sugárzik még egy darabig, de az is rohamosan bágyad; — a robogó vonatról úgy tetszik, hogy azért látom olyan elveszőnek, olyan gyorsan fogyónak, mert magam futok tőle. # Visszafordulok a mező felé, ahol az imént ákácfasorból ömlött az édes illat... Már nincsen mező, sehol sincs;... előttem kékfejű hegy, amelynek a derekát bozontos