Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Esti kép

69 nagy erdő borítja; az erdő leszalad a lejtőm a vonatig. — Amerre mézek: fa, fa, buja bokrok, — végesvégig erdő. A vonat füstje nehézkesem száll, húzódik a fák felett, mint a gyászlobogó. Az erdő hegyszakadékok homályába nyúlik s ott elsötétül. Titkos homály »borong a barna árnyak táján; — az este egyhangú színei hatalmasodnak el a csendes erdőn, amelyből nehéz lélekzéssel emelkednek ki a fekete fenyőfoltok. Milyen más ez a tömjénes fenyőillat, mint amott volt az ákácfa fehér édessége!... A vonat zakatolva, nyögve siet át az erdőn, amelyben furcsa, nyomott visszhangot támaszt, mintha valaki utánunk kiabálna. Nem állhatunk meg, sietünk; — bele a mély sötétbe, az éjszakába— Már látok egy-egy tűzlegyet, amint elszabadultam felcsap a mozdonyból; — ezek a tűzlegyek nemsokára megsokasodnak és tele sziporkázzak az utunkat. Jönnek velünk egy kiosit; de mindjárt el is maradnak tőlünk és »szállongnak kérész bogárénál rövidebb pályájukon, picike életökkel; — de ba meghalnak se venni észre, annyi százezernyi más tíízlégy születik a nyomukban...