Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Esti kép

67 Most van. A nagy fáknak, amelyek mellett elszágutdunk, hosszú sötét árnyékuk vetődik a földre; — elindul a láboktól és kiszalad a mezőre, vagy a vetésre, vagy a tocsogós vizekre, amelyek néhol megcsillannak odalent. Hátulról s alantról folyik szét az arany fény; — nyugat felől mosolyognak vissza a sugarak; — száll a nap lefelé... Az ég fénye már fogy. Nem olyan izzó; — de annál tisztább, kékebb. A túlságos ragyogás világos árnyalatot lopott bele a kékbe; — most igazibb az égi nefelejcs szine. Ahogy hátra pillantok, éppen ráesik a szemem a vasúti kocsi túlsó ablakán át benéző napra,. Éppen az ég szélén van és lilabarná ködpárna terül alatta, szélesen. A felséges csiLlagisten lassan ereszkedik le arra a ködpárnára. Még egyszer akkorának tetszik, mint odafent volt, az ég zenitjén. Kerek tűzarca nekipirosodik; — a sima napkorongot most sokkalta inkább gömbnek látom; — egy roppant nagy léggömbnek, amely belőlről villámokkal van világítva... Sa nap elkezd belesüppedni a ködpárnáiba. — Attól fogva, hogy alsó részét éles vonallal metszi a sötétség, 'szemmel láthatóan, méltóságos lassúsággal, de folytonosan csúszik lefelé. Mintha besüppedne nyugvóhelye légi iágyságába...