Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

Az életmentő

44 nyasok ropogós rebbenéseivel, amitől fokozatosan elszáll az álom az ébredő erdőről. Aki ezt sohasem leste meg, az sok nagyon szépnek a megösmerésétől fosztotta meg magát. A harmatos bokrok közt pihegve szálldos az erdő lélekzetvétele; ... a Dunaág csendesen hömpölygő, higanyfényű hullámaira hápogva csobban rá egy zománcosfejű gáesér, amely már elszakadt a magas kőrisfán kotló párjától, otthagyva azt abban a régi varjúfészekben, amelyet együtt foglaltak volt el . . . A víz sodrásától összehordott zátonyon szürke gém gubbaszkodik s lesi a fel-felcsapódó halat . . . Egy ércesihangú, koránkelő, szürke varjú fújja károgó kürtjét fölöttem és suhogó árnyékként vitorlázik tova ... A szürkület lassan világosodik s az ég alja, messzire keleten, zöld mezőt mutat, lila sávokkal s enyhénsárga csíkokkal tarkítva. Arról közeledik a pirosan kelő nap . . . Szajkó rekedt kárálása ripakodik le valamire; a keskeny cserkésző úton megjelenik egy veresbundás kalandor; rám bámul, felösmer s egy szempillantás alatt eltűnik; ugrása közben meglengeti bozontos zászlaját.