Bársony István: Az én világom / Budapest, Stúdium, 1925. / Sz.Zs. 1684

A mesgye

19 föld fekete kérgének. S a selymeszöld palást királyi dísze a virágos mesgye volna ... A mesgye, amely senkié, s amelyet senki sem vet be virágmaggal, termését is senki semr aratja le. A mesgye, amely magától válik virágos tarka dísszé s az egyhangú mezőség pompájává. A mesgye, amely abból él, attól szépül, hogy a jó Istenen kívül senki sem gondozza. Ezek a virágok selyméveibársomyával színessé kivarrott szépséges szalagok olyanok a kis parcellák között, mint az élet prózájába illesztett költemények. S hogy a dal se hiányozzék, feílrezeg a mesgyéről egy pacsirta és lassú emelkedéssel fúrja magát az ég felé, miközben kiönti kis szíve trillázó kedvét s elzengi zenés imádságát. Hallgatom ós keresem az értelmét; lesem a csengő hangok ismétlődő sorrendjét, amellyel a mezők szárnyas lantosa elmondja, mit érez. Ezer meg ezer év óta mindig így mondták azt el ősei is. Vagy talán a pacsirta-ősök, amelyek a messze-messze múltban vetésit még nem ösmertek, virágos mesgyót még nem láttak: mást éreztek, mint mai ükunokáik és másképen daloltak

1? Hisz' az ember is egészen más ember, amióta vet és arat és amióta megtanult jó termésért 2*